Ikarusz

Ikarusz

Újra menekülök a városból

Előttem egy lány, de ő más okból

Szállt fel az öreg Ikaruszra

Egyre csak nézi, hallja és unja

Okostelefonja minden titkát

Mellettem egy idős nézi mit firkált

Ez a dohányszagú, borús idegen

Az ablak csak tükörképem mutatja

Ahogy kezem beleremeg a huzatba

Mi az ajtó felől fúj szüntelen felém

Így repül a vágyak hűs szelén

Szívem valahonnan a semmibe

Így körülöttem minden lélek elhitte

Hogy valóban tartunk valamerre

  Úgy tűnik a December a rövid, de annál többet mondó versek időszaka számomra. Pár dalszövegen kívül az összes versem rövid, kettő-három, maximum négy strófás. Ez valószínűleg azért van mert ebben a hónapban eddig mindig siettem, illetve soha nem volt igazán időm semmire, így mindent kapkodva, lényegre törően csináltam. A versírást is. Szerencsére vége van egy elég nehéz korszaknak, így talán ez mostantól megváltozik.
  A fenti verset egy Szolnok és Jászkarajenő között közlekedő régi, zsúfolt buszon írtam. Bármilyen nehéz is kitalálni. Itt ugyan nem az időhiány vagy a sietség szólt közbe, hanem hogy út közben át kellett adnom a helyemet, így nem tudtam folytatni az írást. Úton hazafelé megpróbáltam még írni hozzá, de nem sikerült méltó módon folytatni, így maradt az eredeti, egyszerre íródott első két strófa.

(Fotó: Bodnár Dávid)

Úton

Úton

Bárhová megyünk utánunk fut a város

De nézd ahogy az utolsó lámpa elsuhan

Újra rágyújtok. Te megböksz mert káros

Fel se fogtam: ez már nem csak az én utam

Százak előttünk, ezrek utánunk rohannak

Üldöznek, mert elfogtalak és túszom lettél

S megtörtem egy eszmét. Engem elfoghatnak

De téged megölnek mert belém szerettél ...

Pedig fel se nőttél még e sötét korhoz

Én pedig fel se nőhetek még hozzád

Itt, hol minden tettünk egy bűnt feloldoz

Találtam meg lelkem fekete dobozát

...

  Sajnos az utóbbi két hétben nem volt időm sem a bloggal sem a verseskötettel, de még a saját magánéletemmel sem foglalkozni. Ezen a héten minden húzósabb dolog lecseng egy ideig, és újra lesz időm, bár csak remélni tudom, hogy mindenre.
  Ma este ezt a rövidke verset írtam egy másik vers mellett. Mostanában sokkal jobban érzem a körülöttem lévők manipuláltságát. Legszívesebben elmenekülnék közülük és csak egy valakit vinnék magammal.

Fújj el szél

Fújj el szél

Fújj el szél ...

Nem is tudom hova

Hol a csók még édes

És véd az egyenruha

Adj újra rabigát

Hűtlen szeretőnek

Szabad, tiszta eget

A magyar temetőnek

Színes hangon játszó

Fekete zongorát

Majd fehér lelket újra;

Felejtsem Szodomát

Felejtsem a hideget

Hogy remegő kézzel

Láttam azt mit más

Fel se fogna ésszel

Hozd el a vihart

Hadd pusztítson a béke

S talán elsírná magát

Isten ha hátranézne

Hova

Hova

Tegnap óta megint nem tudok aludni

Lassan, de biztosan utolérnek démonaim

Ezért szoktam mindent szép lassan feladni

Ma részeg vagyok: megnézem mi van odakinn

Otthonom még mindig csak az egy szoba

Hol a füst sűrű és nem kopogtat Jehova

Se jobbra, se balra nem húz itt a szívem

Vándor vagyok, mert haza mégse' tértem

Olykor magamra találtam pár barátban

Akik végül mind leléptek, de párban

Mert túl közel volt bennem az igazság:

Maroknyi fejes barom a világom elbasszák

Csók ha csattan ... igen ... az is csoda

Tudom, ezért nem tartozom sehova

Mert nem vagyok többé mű-költő

Betonházak, falak itt mind a bűnből nő

Így lépek ki ma is a szürke utcákra

Hol játszottam, öleltem és szerettem

C'est la vie, mindennek meg van az ára

Így boldogságom inkább tovább keresem

  Elérkezett az az időszak amikor már nem ad reményt kilépni az utcára. Mikor a reggel ugyan olyan szürke és rideg mint az este. Talán ridegebb is. Ez az első jele - na és persze a hideg ... a baromi hideg - annak, hogy egyre gyorsabban rohanunk bele a télbe.
  Én is rohanok valami felé. Nem tudom mi felé, de határozottan érzem és most először egy cseppet sem félek tőle...

Sziluett

Sziluett

Mit betakar a holnap nekem csak álmatlan létezés

Hogy távolodjak tőled száz emberöltő is kevés

Kalitkamadár hol vagy? Papír sziluetten vágyak

Nélküled magány-gondolatok négy fal közé zárnak

Az éjen át is látlak, itt vagyok, mer' féltelek

Millió sztori rólad, rólunk, elrejtem a képeket

Megpendítem a húrokat, eladom az életet

Megvettem az otthonod most veszek hozzá kék eget

Tanultam a hibákból, csak a fél szívem adtam

A másik felének köszönöm, hogy melletted maradtam

szerelmem, még mindig egy nem száz lány

Ha tehetném így napról napra ezt az utat járnám

De homályos a holnap, a tegnap meg már távoli

Mond ki , hogy bűnös vagyok, ha bűn veled álmodni

Várom a pirkadatot, tényleg semmit se kérek

csak a végén rádöbbenni, hogy tényleg szépek az évek

Nem hagytam el senkit, igen nehezen felejtek

Amíg bennem élő sejtek esküszöm, hogy megkereslek

fenn az égben, a szívben, a fényképeink lapjain,

az emlékek a fejemben - így múlik el az éjszaka 

Orromban az illatod: parfümöd a vér szaga

Az enyém meg a mámor, még mindig tőled távol

de nem messze ,kivárom a csókod lesz az "Ámor"

Mikor elég lesz a mából , itt leszek keress meg

Látod? nem felejtek, mindennek ez az ára

Én azért élek így mert nincs fizetve a számla

Talán nem is lesz, soha, de hogy miért még nem értem

Ha szorítod a mancsom, nekem az az aranyérem...

(Magány sziluettjét járva

Újra minden perc árva

Szeretném, ha itt lennél a két karomba zárva

és a végén rádöbbenünk, hogy minden perc megérte

Így már az sem érdekel, hogy mi lesz a mese vége)

  A vers első része 2013 május elején született, a többi szép lassan a következő hónapokban, majd július végére szinte magától dallá vált. Ami a dalban refrénként szerepel az a versben a vers záró, összefoglaló versszaka - ezért is lóg ki.
  Említettem már pár helyen, hogy hamarosan szeretném kiadni a második kötetem, amiben néhány dalomnak (szigorúan csak amik versnek indultak) az eredeti dalszövege is megtalálható lesz. Olvasni ér!

...És a dal

Menekülj

Menekülj

Hol a beton 

Eltemeti az azúrt

Ott acéllá edződött 

Bennem a múlt

Mit már csak 

Egy helyen éreznék

Szívig érő szerek 

Hogyan tépnek szét

Fúj a szél: 

Messze fújt igazak

Állatként látom 

Mi nem-marad

Na pakolj

Menekülj az életbe

Minden mit látsz

Már csak téveszme

...Így fojt a füst meg

Égj velem

Égj velem

Hideg szívemen láttam

Hogy kelnek útra százan

Majd vesznek el a mélyben

Ez az mit nem kértem

Tizenkilenc éve úton

Át erdőn, mezőn, bokron

Nevetésen, könnyeken

Csak enyém az Istenem

Boldogtalan bolondság

Befejezetlen boldogság

Pár szó csak a lételem

S egy kanna benzin: "égj velem"

  November 14-én (három nappal ezelőtt) volt kilencven éve, hogy az inzulin patikai forgalomba került. Ez emberek tömegei számára nyújtott reményt az addig halálos cukorbetegséggel szemben. Köztük nekem is.       Sokszor gondolom, hogy rossz korba (de véletlenül se rossz helyre!) születtem. Furcsa belegondolni, hogy ha csak egy évszázaddal előbb látom meg a napvilágot már valószínűleg nem élnék. Ennek ellenére persze gyakran én sem vigyázok eléggé magamra mint minden fiatal, de szemben velük én tudom mennyit ér egy emberélet és azt is megtapasztaltam már, hogy minek mi az ára.
  Nagyjából ezek miatt az indokok miatt született meg ez a rövidke vers is, miközben zötyögött a busz Jászkarajenőről, Lucától haza, Szolnokra.

Félelem

Félelem

(Félj velem)

Megijedsz, hiszen jól csinálod

Csak bámulsz meredten a falra

Tudod, hogy mérgez, de imádod

cigarettád fájdalmát napról-napra

Leírod egy kopottas papírlapra

Agyadnak is engeded, hogy

Megálljon és csak működjön

Hisz ész itt kevés, lassan elfogy

Hagyod, hogy félelmed üldözzön

Szíved feláll, s hangosan elköszön

Maradj odabent vagy takarodj

Már nem érdekel mit csinálsz

Csak maradj rémült, bosszankodj,

Félj a tegnaptól de vigyázz:

Figyelnek, és várják hogy hibázz

   A vers eredeti címe "Félj velem". Pár héttel ezelőtt írtam. Párhuzamban született egy másik verssel, amit még nem fejeztem be, de a napokban tervezem, hogy hozzányúlok ahhoz is. Ennek a versnek lesz a címe "Félj velem". A csavar ott van az egészben, hogy ennek a versnek is más volt az eredeti címe.

Camus

CAMUS

Nézz rá Isten. Isten?

Halálnak szolgája

Ma agyam szolgálja

Ahogy elszáll a kéményen

Hol vagy mára?

Golyóként a szívben

Ahol eldől minden

Ott. Ott lettél árva.

A lakat kulcsra zárva:

Belém mar a Közöny

Már nem látok át a ködön

Hogy minek mi az ára

Hát gyere, ülj le mellém

Ha egyszer erre jársz

Mond el nekem mit látsz

S merre húz az elmém

  Ma lenne száz éves Albert Camus, többek között a "Közöny" (a kedvenc regényem), "A bukás" és "A pestis" szerzője. Remélem őt magát, az embert is sikerült megismernem az évek alatt számtalanszor újraolvasott művei alapján. Sokat gondolkoztam mit mondanék neki, ha találkozhatnék vele. Talán csak megköszönnék valamit ... mindent.

  Számomra ő fogalmazta meg a művész emberek feladatát a mai világban: „… ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedő alanyai …" „Véget ért az üldögélő művészek kora… A művészet, önmagában nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne..."

Isten Nyugosztalja!

November

November

Hajnal óta zuhog az eső
Komor város, még komorabb elmék
Szívek teraszán ma én vagyok az első
Isten útja nálam, de inkább hazamennék.

Ma már kétszer megáztam
Mintha mégis ezt akarnák a könyvek
Figyeltem, rohantam aztán mégis megálltam
Ha esőben állsz, nem látszanak a könnyek

Egy mentő sikított el mellettem
Begörcsölt a gyomrom, talán tudja mi történt
Tegnap este gyermek, mára senki lettem
Halj meg hogy élhess és ne éltess törvényt

Hüvös novemberi szél fújt
Mire besötétedett már nem láttam tisztán
Lassan beköszönt a tél és minden ami elmúlt
Bezár a cellámba, hogy többé ne nézz rám

Fáradtabb vagyok mint kellene.
Mára minden bűnöm ágy alá hordom
Mert székemen csak démonaim átellenben
Eszembe sem jutott: ma van a születésnapom

    Szeretem az esőt. Szeretek esőben rohanni, várni a zebránál a zöldre, megállni egy eresz alatt és nézni az embereket ... esőben csókolózni. Valahogy minden sokkal őszintébb.

Ja, és ma van a születésnapom.

Mindig - Ketten

  Tudjátok, hogy van ez: elég egy apró pillanat egymásba esni. 

  Azt írtam, hogy nem fogok túl sok szerelmes verset közzétenni a blogon. Nos, ez két rövid szerelmes vers. Az elsőt valamikor az iskolában írtam, valamelyik túl unalmas órámon. Csak firkálásnak indult (mint általában) és végül ez lett belőle. 

  A másodikat ma este írtam. Bár két nap múlva fél éve történt az egymásba esésünk Lucával, nem úgy kezdtem neki, hogy konkrétan erre az alkalomra fogok írni egy verset. Végül mégis megszületett.

Mindig

Mindig érezlek a vénámban

A sokadjára elalvó gyertyalángban

Mindennapi meg nem vívott csatákban

Minden rohadt szál cigarettában

Így kalitkába zárom szívem ha menne

legyen rabja szemed tengerének

hisz morajlás tenger nélkül nem lenne

s nekem ennyit sem érne egy emberélet.

Ketten

Fáradt voltam. Krisztus vérével

Sem tudtam eldönteni miért kell

Pont az nap este egymásba rohanni

A Tisza-parton. A gát szélén...

Fél éve sem tudtam, miért én.

Vagy miért te? De már mindegy.

Pont egymásba estünk.

Minden sebet megszerettünk

A mű-fűben heverve. Ketten.

Szerelmesen. A legnagyobb

viharban ma is csak elhagyott,

esernyőként táncolunk mi ketten.

Kulcs a zárban

Kulcs a zárban

Hangosak a szirénák:          

                         valami történt.

Egy kisgyermek meghalt,   

                                      már csak egy fénykép

Én így sirattam el sokat       

                          nevető arccal   

   És ma sem tudtam túlélni       

                             mát a tegnappal 

Olyan helyen járunk,            

                                        hol a könnyek kevesek

      Hol a kulcs már a zárban és      

                                        nem segítesz ha elesek

Igaz, végig én voltam            

                              ki mindig elfutott

Istennel beszéltem így            

                                            gyújtom fel a templomot

A sorsunk meg van írva         

                                   egy élet, egy halál...

A játszótér ma üres                   

                                         törött álmot sem talál 

 Nem várnak a tegnapok            

                                        megfagytak a hidegben

Ma este helyettem te                   

                                               mond meg, hogy mi lettem

  Október 22-én valóban elhunyt egy kislány. A vers természetesen nem róla szól, bár engem is meglepett, hogy mennyire elszomorított a dolog, pedig alig ismertem. A vers nagy részét még aznap este megírtam, de nem volt szívem rögtön publikálni. Aki meg fogja ismerni az írásaim, később majd megérti, miért ilyen formában íródott a vers. 

Fotó: Johann Richárd

Vihar

Vihar

Vihar lesz. Érzem.

Szenvedélyek vihara? Hullámzó tenger?

Mi elsöpör mindent, hogy a végén ne felejts el?

Vagy csak zápor? Mindegy ... érzem.

Valami nincs rendben.
Vagy mégis? Újra remeg kezem,

Pedig hallgatok. Ez az eszem vagy a szívem?
Vihar lesz. Érzem ... 

  Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg egy blog, ahol magamról írok, vagy egy olyan "hely" ahol jobb híján saját magam által jelentetem meg a verseimet... vagy már teljesen összemosódott ez a kettő.

   Ezt a hatsoros kis verset még május elején írtam egy lánynak. Nevezzük el mondjuk Lucának. Leírhatatlan érzés volt megismerni őt. Minden szempontból lenyűgözött, nem is csodáltam, hogy az egyik legjobb barátom fülig belé szeretett. Ezzel egy gond volt csak, hogy én is. Sohasem ragadtam meg időben a lehetőséget, de ez egyszer nem én döntöttem, megmásíthatatlanul és visszavonhatatlanul belé szerettem. Mikor ezeket a sorokat írtam még nagyon féltem hogyan fog elsülni ez az egész: "Talán ős is megismer majd, érdekesnek tart, aztán később, mikor rájön, hogy nem vagy javítható típus, ő is megun és vége. Sohasem leszel elég jó neki." 

  Aztán mégis belevágtunk. A művészi pontosságban még mindig félve, csak minden második versszakot címeztem neki (nem akartam túl gyorsan elriasztani magamtól). Később a "Sziluett" című dalban már övé a főszerep. Május óta töretlenül az övé vagyok és ő töretlenül az enyém. 

Egy akasztott emlékirataiból

Egy akasztott emlékirataiból

Holnap ilyenkorra már nem itt leszek

Sötét lesz az utca, csendesek a játszóterek

Barátom az éj, és vacogó foggal

Küzdök holnap elmúló gyerekkorommal

Nagyapám szemével, a dohányillattal

A betegségemmel mi téged megvigasztal

A városom zajával, mindig furcsa kép

Sosem tudtam eldönteni hova fussak èpp

Ha félek önmagamtól kinek kellek?

Ha esőben állsz még a könnyeid is szebbek

Igen, megbántom kit nem kéne

Gyűlölöm, hogy én vagyok önmagam tükörképe

Hogy végül én is így végzem

De mielőtt vége, az egészet végignézem

az első sorból. Így maradok magamnak

Ezzel adva támaszt a rozoga falaknak.

A legvégén úgy is minden eldől

Esküszöm jó leszek szeptembertől,

A jövő héttől, érted akár holnaptól

De ma inkább lelépek a gangról

és rágyújtok egy cigarettára.

Talán az én szerelmem ára
hogy nem vagyok elég jó hozzád

A kulcs nálad. Zárd lakatra szívem dobozát.

Bla ,bla, bla ...

Valamerre - Tükörkép

  Tegnap este nem bírtam aludni. Talán az agyamra ment a leszokás... Még soha nem éreztem ennyire fáradtnak magam, a telefonomba írogattam összefüggéstelen, kis verscsokrokat. Ezek közül a versek közül választottam ki mára kettőt. Az első egy kicsit komolyabb témával foglalkozik, erről nem is igen szeretnék többet írni, aki kicsit is a sorok mögé lát érteni fogja. A második egy kicsit melankólikusabb belső valami halmozott - így századszor is elolvasva kicsit erőltetett - rímekkel. Azért ezt a két verset, mert szó szerint egyszerre íródtak, ez érezhető a szerkezetükön is.
  Még mindig szenvedek a fáradtságtól, de végül is ez már csak részletkérdés. A többi rosszabbul sikerült "művet" egy ideig elrakom, valószínűleg addig amíg kidobásra nem kerülnek.

Valamerre

Rohanunk a világ elől,

 futva talán könnyebb

De mégis miért rejtetünk
el minden könnyet?

Sodródva az árral,
én a bárka te a tengerész.

Ha elveszel az éjben

az a kérdés hogy merre mész.

A vak is látja benned

sok a kérdés, nincsen válasz
Eltemetett emlékekben
soha nem lesz támasz.

Várj még. Ne szólj 

Egyre halkabbak az utcák

 Többé fel sem kel a nap 

Így lesznek percekből órák 

Mégis itt vagyunk

Maradunk a "Magyar Ugaron"

Én egyedül, egymagamban

 a magyar holdat ugatom

 Hogy merre is tartunk? 

Árnyék, vér és ingovány 

Te leszel nyugodt csupán 

Ha én itt hagyom a hazám.

Tükörkép

Eltorzítom a tükröd

Többé hát nem találsz rám

se éjjel, se nappal

Megvárom amíg megölöd

Saját szíved egy sebtapasszal

Kifújom még a füstöt...

Cirka tizennyolc év a tiéd

lelkemből, testemből

Kaptam aranyat és ezüstöt

Elég az átvirrasztott éjekből

Tudom mennyit érek

emlékszem minden pillanatra

jóra és rosszra is

Ezért már nem félek

Megbarátkoztam a sorssal is

(Úgy szeretnék élni még

hogy őszinte a tükörkép

így mutatom a világnak

mit ember tehet tükör képp)

Elsô

   Sziasztok. Balázs vagyok, tizennyolc éves. Soha sem tartottam magamat a szavak emberének, hiszen a szemem mindent elárul. Később rájöttem, hogy ez csak részben igaz.

  2010 óta írok verseket és dalszövegeket.  Mellesleg Genitív álnév alatt szégyenítem meg a magyar "reppipart". Igazság szerint pár kivétellel az összes dalszövegem versnek indult. Mostanában kevesebb dalt publikálok, havonta körülbelül egy zenét, ennek is megvannak az okai, ezeket majd később részletezem. Az első verseskötetem "Szimpatikus Magány" címmel jelent meg, ezt el is olvashatjátok, bár ezek a versek még sokkal kiforratlanabbak a mostani munkáimnál. Talán készül egy második is.

  Eddig többnyire papírra írtam így a dolgaim nagy része el is veszett, most igyekszem majd ide írni.
  Miért pont "Művészi Pontosság"?  -Olvassatok bele a blog címadó versébe.

Művészi Pontosság

Művészi pontosság napról-napra érezni

Mindenkiben kétkedni, mindennap elvérezni

Élvezni a láncokat, kitartani egy mellett

Úgy megtalálni  magad, hogy még soha nem kerested

Még várok. Leírom féltve őrzött titkaim

Már naplómban a neved, az első virág szirmain

Egy csoda, a fény, egy csillag itt a sötétben

Így tanultam meg én is: az élet bizony törékeny

Pislákol a lámpa, pont elég, hogy elindulj

Vállald fel a hibáid, ez elég hogy megtisztulj

Én szeretem az életem, a tiéd annál jobban

Az én fajtám ilyen, belőlem bizony sok van

Művészi pontosság, pontatlannak születni

pont jó helyre érkezni, pont egymásba esni

Igen ez vagyok, whisky-gőz, a szivarfüst a barátom

Nem változom meg senkiért, magam porig nem alázom

Csak játssz velem, parfümöd naponta elbűvöl

Én a legédesebb drogod így születtünk meg a bűnből

Te a legédesebb vágy: ezer-kanül helyett párna

ismerem a hibáim, nem várnak mennyországba

Sokan félnek a magasban én zuhanás közben élek

Láttam már a szépet mégis vonz az ellenérdek

Mégis vonz a darab papír, hogy változtassak a világon

Dédelgetett szörnyeim ma este neked ajánlom

Művészi pontosság az időt megtalálni,

Hogy mikor kell önmagadban a múltad is elásni

hogy mikor égess el képeket mik már régen nem fájnak

De ha ágyad alá teszed őket biztos megtalálnak

Már nem várok. Mer' túl sok lett az elvárás

magammal szemben az életben csak neked vagyok hálás

én így változom. Minden nap tanulok belőled

célozd halántékom, a szívemet már lelőtted

  Azt hiszem ehhez a vershez semmi különöset nem tudnék hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy minden második strófa egy lánynak szól. Majd erre is visszatérek még, ebben egészen biztos vagyok. Mellesleg ebből a versből pont született egy dal is.