Alkony

Alkony

A madarak rég elmaradtak,
nem lepik el a balkont.
Szorulni kezd az ajtó,
Őröl a huzat, kikezd a magasság.
Felgyulladnak az utcalámpák,
Fényük ráhasal az alkonyi légre,
A szemközti fák csupasz ágaira,
Az ismeretlenségtől megfosztva,
Míg semmi nem marad;
Vagy minden;
Vagy "kevés még",
vagy "elég már",
Ez maga a halhatatlanság.

Ringató

Az élet dolga az emigrálás,
                Szépen, lassan, Merkelesen.
Semmivé válás: bomlás – romlás
                Mit felednek majd
                Ha eltemetem.

Nincs egérút, -haladok felőled -
                se vátesz égi harsonák.
Szép, milyen fontosnak érzed
                Hány kiló fér
                alád.

Nincs árnyékod, (örök ringatóm)
                De árnyékból majd felriad
a világ, míg öledben ásítok,
                S még beéred ennyivel;
                Mert ez ennyi csak.

2016.04.07.

Szembeszél

Szembeszél

Elindulok. A mai este csak amolyan utcazsargon,
Szép, ahogy a remény befordul az utcasarkon,
Bogárhátú lámpák fényében a neved hallom,
Nincs kerülő út. Mégis elkerül a meredt alkony.

Csak lüktető kontraszt minden tompa lépés,
Súg az utca, a part, minden omladék és
Az égi lámpák fényein túl …
Egy mediaplayer megáll, aztán újraindul.

Megérkeztem, oda ahol minden zaj kósza
Errefelé minden csak azt szajkózza:
Légy csöndbe, s meghallod: a szem beszél;
A tél múlik, de nem szűnik a szembeszél.

A legfelső emelet

A legfelső emelet

Kiskoromban azt hittem,
Minden lépcsőháznak saját liftje van.
Csak úgy, mint társasházaknak
Saját pincéjükben falhoz támasztott parketták:
Hátha jók lesznek valamire,
Talán, hogy ne törjön be a rossz idő.
Itt mindennek lendülete van,
Mi mégis lendületre várunk, mert lehet,
Hogy nem megy önmagunktól.
Mert nem tudod mennyit eszem, de
Mégis annyit adsz, hogy jól legyek.
Pedig ezt az éhséget lehetetlen beosztani.
Lépcsőházak hideg csempéihez
Támaszkodva, végiggondolva milyen lenne
Ha nem én és nem most.
Minden lépcsőfordulóban rácsapok
A villanykapcsolókra,
Ne kelljen a sötétben keresned az
Eltitkolt félmondatokat,
Mert felérünk a legfelső szintünkre,
Ahol lehet, hogy utoljára,
De rá fogsz kérdezni, s nekem majd
Válaszolni kell.

Öltések közt az idő

Öltések közt az idő

Helyettem

Most te vedd fel a kabátom,

Bár nélküle kicsit fázom,

Így legalább tudok beszélni róla.

Különleges.

Megbújik zsebeiben egy zsebkendő,

Színében a folt,

Öltései közt az Idő.

...

Egészen jól áll neked.

Inkább beszélj te róla,

Használd el a zsebkendőt,

Többször is próbáld magadra,

És ha kényelmes,

A tiéd lehet,

Nem kell fizetned;

Csak reklamálnod a kasszánál.

A rendszerváltás utániak

A rendszerváltás utániak

Itt sehol nincs szimmetria,

csak egymáshoz hasonulás.

Tágabb értelemben véve

Ez manapság az esztétika,

Ahogy éjjel hozzád értem,

Ahogy láttatom magam,

Hogy mit nevezek otthonnak

és kinek mi dolga van.

Mint mindenki, s mind akiről 

Mondják majd, így születtek:

Ordítva, mámorosan.

- De nem tudják, hogy élünk

Mint ebek, láncaink ringatónk -

S mondják majd így haltak

A rendszerváltás utániak.

Földszint

Földszint

A mozgatórugó semmi több,
Mi jártatja a szám, s a betonra köp

Aztán

A múlt tegnap olyan gyorsan jött,

Le se tudtam írni a kurva szóközt.

Megint olyan más vagy ma, Édes,
Így bármit is írni oly keserédes

Hisz

Naív kutya vagyok. Elhinnéd,

Ha végre hívnál rám egy rohadt sintért.

Ősz van, a Nap nehezen süt ki,
Csak tanítok, bár könnyebb lenne ütni,

és

Eladni sem tudtam a soraim,

Így csak ülök a tudatom romjain.

(Fotó: Fekete Dóra)