Mindig - Ketten

  Tudjátok, hogy van ez: elég egy apró pillanat egymásba esni. 

  Azt írtam, hogy nem fogok túl sok szerelmes verset közzétenni a blogon. Nos, ez két rövid szerelmes vers. Az elsőt valamikor az iskolában írtam, valamelyik túl unalmas órámon. Csak firkálásnak indult (mint általában) és végül ez lett belőle. 

  A másodikat ma este írtam. Bár két nap múlva fél éve történt az egymásba esésünk Lucával, nem úgy kezdtem neki, hogy konkrétan erre az alkalomra fogok írni egy verset. Végül mégis megszületett.

Mindig

Mindig érezlek a vénámban

A sokadjára elalvó gyertyalángban

Mindennapi meg nem vívott csatákban

Minden rohadt szál cigarettában

Így kalitkába zárom szívem ha menne

legyen rabja szemed tengerének

hisz morajlás tenger nélkül nem lenne

s nekem ennyit sem érne egy emberélet.

Ketten

Fáradt voltam. Krisztus vérével

Sem tudtam eldönteni miért kell

Pont az nap este egymásba rohanni

A Tisza-parton. A gát szélén...

Fél éve sem tudtam, miért én.

Vagy miért te? De már mindegy.

Pont egymásba estünk.

Minden sebet megszerettünk

A mű-fűben heverve. Ketten.

Szerelmesen. A legnagyobb

viharban ma is csak elhagyott,

esernyőként táncolunk mi ketten.

Kulcs a zárban

Kulcs a zárban

Hangosak a szirénák:          

                         valami történt.

Egy kisgyermek meghalt,   

                                      már csak egy fénykép

Én így sirattam el sokat       

                          nevető arccal   

   És ma sem tudtam túlélni       

                             mát a tegnappal 

Olyan helyen járunk,            

                                        hol a könnyek kevesek

      Hol a kulcs már a zárban és      

                                        nem segítesz ha elesek

Igaz, végig én voltam            

                              ki mindig elfutott

Istennel beszéltem így            

                                            gyújtom fel a templomot

A sorsunk meg van írva         

                                   egy élet, egy halál...

A játszótér ma üres                   

                                         törött álmot sem talál 

 Nem várnak a tegnapok            

                                        megfagytak a hidegben

Ma este helyettem te                   

                                               mond meg, hogy mi lettem

  Október 22-én valóban elhunyt egy kislány. A vers természetesen nem róla szól, bár engem is meglepett, hogy mennyire elszomorított a dolog, pedig alig ismertem. A vers nagy részét még aznap este megírtam, de nem volt szívem rögtön publikálni. Aki meg fogja ismerni az írásaim, később majd megérti, miért ilyen formában íródott a vers. 

Fotó: Johann Richárd

Vihar

Vihar

Vihar lesz. Érzem.

Szenvedélyek vihara? Hullámzó tenger?

Mi elsöpör mindent, hogy a végén ne felejts el?

Vagy csak zápor? Mindegy ... érzem.

Valami nincs rendben.
Vagy mégis? Újra remeg kezem,

Pedig hallgatok. Ez az eszem vagy a szívem?
Vihar lesz. Érzem ... 

  Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg egy blog, ahol magamról írok, vagy egy olyan "hely" ahol jobb híján saját magam által jelentetem meg a verseimet... vagy már teljesen összemosódott ez a kettő.

   Ezt a hatsoros kis verset még május elején írtam egy lánynak. Nevezzük el mondjuk Lucának. Leírhatatlan érzés volt megismerni őt. Minden szempontból lenyűgözött, nem is csodáltam, hogy az egyik legjobb barátom fülig belé szeretett. Ezzel egy gond volt csak, hogy én is. Sohasem ragadtam meg időben a lehetőséget, de ez egyszer nem én döntöttem, megmásíthatatlanul és visszavonhatatlanul belé szerettem. Mikor ezeket a sorokat írtam még nagyon féltem hogyan fog elsülni ez az egész: "Talán ős is megismer majd, érdekesnek tart, aztán később, mikor rájön, hogy nem vagy javítható típus, ő is megun és vége. Sohasem leszel elég jó neki." 

  Aztán mégis belevágtunk. A művészi pontosságban még mindig félve, csak minden második versszakot címeztem neki (nem akartam túl gyorsan elriasztani magamtól). Később a "Sziluett" című dalban már övé a főszerep. Május óta töretlenül az övé vagyok és ő töretlenül az enyém. 

Egy akasztott emlékirataiból

Egy akasztott emlékirataiból

Holnap ilyenkorra már nem itt leszek

Sötét lesz az utca, csendesek a játszóterek

Barátom az éj, és vacogó foggal

Küzdök holnap elmúló gyerekkorommal

Nagyapám szemével, a dohányillattal

A betegségemmel mi téged megvigasztal

A városom zajával, mindig furcsa kép

Sosem tudtam eldönteni hova fussak èpp

Ha félek önmagamtól kinek kellek?

Ha esőben állsz még a könnyeid is szebbek

Igen, megbántom kit nem kéne

Gyűlölöm, hogy én vagyok önmagam tükörképe

Hogy végül én is így végzem

De mielőtt vége, az egészet végignézem

az első sorból. Így maradok magamnak

Ezzel adva támaszt a rozoga falaknak.

A legvégén úgy is minden eldől

Esküszöm jó leszek szeptembertől,

A jövő héttől, érted akár holnaptól

De ma inkább lelépek a gangról

és rágyújtok egy cigarettára.

Talán az én szerelmem ára
hogy nem vagyok elég jó hozzád

A kulcs nálad. Zárd lakatra szívem dobozát.

Bla ,bla, bla ...

Valamerre - Tükörkép

  Tegnap este nem bírtam aludni. Talán az agyamra ment a leszokás... Még soha nem éreztem ennyire fáradtnak magam, a telefonomba írogattam összefüggéstelen, kis verscsokrokat. Ezek közül a versek közül választottam ki mára kettőt. Az első egy kicsit komolyabb témával foglalkozik, erről nem is igen szeretnék többet írni, aki kicsit is a sorok mögé lát érteni fogja. A második egy kicsit melankólikusabb belső valami halmozott - így századszor is elolvasva kicsit erőltetett - rímekkel. Azért ezt a két verset, mert szó szerint egyszerre íródtak, ez érezhető a szerkezetükön is.
  Még mindig szenvedek a fáradtságtól, de végül is ez már csak részletkérdés. A többi rosszabbul sikerült "művet" egy ideig elrakom, valószínűleg addig amíg kidobásra nem kerülnek.

Valamerre

Rohanunk a világ elől,

 futva talán könnyebb

De mégis miért rejtetünk
el minden könnyet?

Sodródva az árral,
én a bárka te a tengerész.

Ha elveszel az éjben

az a kérdés hogy merre mész.

A vak is látja benned

sok a kérdés, nincsen válasz
Eltemetett emlékekben
soha nem lesz támasz.

Várj még. Ne szólj 

Egyre halkabbak az utcák

 Többé fel sem kel a nap 

Így lesznek percekből órák 

Mégis itt vagyunk

Maradunk a "Magyar Ugaron"

Én egyedül, egymagamban

 a magyar holdat ugatom

 Hogy merre is tartunk? 

Árnyék, vér és ingovány 

Te leszel nyugodt csupán 

Ha én itt hagyom a hazám.

Tükörkép

Eltorzítom a tükröd

Többé hát nem találsz rám

se éjjel, se nappal

Megvárom amíg megölöd

Saját szíved egy sebtapasszal

Kifújom még a füstöt...

Cirka tizennyolc év a tiéd

lelkemből, testemből

Kaptam aranyat és ezüstöt

Elég az átvirrasztott éjekből

Tudom mennyit érek

emlékszem minden pillanatra

jóra és rosszra is

Ezért már nem félek

Megbarátkoztam a sorssal is

(Úgy szeretnék élni még

hogy őszinte a tükörkép

így mutatom a világnak

mit ember tehet tükör képp)

Elsô

   Sziasztok. Balázs vagyok, tizennyolc éves. Soha sem tartottam magamat a szavak emberének, hiszen a szemem mindent elárul. Később rájöttem, hogy ez csak részben igaz.

  2010 óta írok verseket és dalszövegeket.  Mellesleg Genitív álnév alatt szégyenítem meg a magyar "reppipart". Igazság szerint pár kivétellel az összes dalszövegem versnek indult. Mostanában kevesebb dalt publikálok, havonta körülbelül egy zenét, ennek is megvannak az okai, ezeket majd később részletezem. Az első verseskötetem "Szimpatikus Magány" címmel jelent meg, ezt el is olvashatjátok, bár ezek a versek még sokkal kiforratlanabbak a mostani munkáimnál. Talán készül egy második is.

  Eddig többnyire papírra írtam így a dolgaim nagy része el is veszett, most igyekszem majd ide írni.
  Miért pont "Művészi Pontosság"?  -Olvassatok bele a blog címadó versébe.

Művészi Pontosság

Művészi pontosság napról-napra érezni

Mindenkiben kétkedni, mindennap elvérezni

Élvezni a láncokat, kitartani egy mellett

Úgy megtalálni  magad, hogy még soha nem kerested

Még várok. Leírom féltve őrzött titkaim

Már naplómban a neved, az első virág szirmain

Egy csoda, a fény, egy csillag itt a sötétben

Így tanultam meg én is: az élet bizony törékeny

Pislákol a lámpa, pont elég, hogy elindulj

Vállald fel a hibáid, ez elég hogy megtisztulj

Én szeretem az életem, a tiéd annál jobban

Az én fajtám ilyen, belőlem bizony sok van

Művészi pontosság, pontatlannak születni

pont jó helyre érkezni, pont egymásba esni

Igen ez vagyok, whisky-gőz, a szivarfüst a barátom

Nem változom meg senkiért, magam porig nem alázom

Csak játssz velem, parfümöd naponta elbűvöl

Én a legédesebb drogod így születtünk meg a bűnből

Te a legédesebb vágy: ezer-kanül helyett párna

ismerem a hibáim, nem várnak mennyországba

Sokan félnek a magasban én zuhanás közben élek

Láttam már a szépet mégis vonz az ellenérdek

Mégis vonz a darab papír, hogy változtassak a világon

Dédelgetett szörnyeim ma este neked ajánlom

Művészi pontosság az időt megtalálni,

Hogy mikor kell önmagadban a múltad is elásni

hogy mikor égess el képeket mik már régen nem fájnak

De ha ágyad alá teszed őket biztos megtalálnak

Már nem várok. Mer' túl sok lett az elvárás

magammal szemben az életben csak neked vagyok hálás

én így változom. Minden nap tanulok belőled

célozd halántékom, a szívemet már lelőtted

  Azt hiszem ehhez a vershez semmi különöset nem tudnék hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy minden második strófa egy lánynak szól. Majd erre is visszatérek még, ebben egészen biztos vagyok. Mellesleg ebből a versből pont született egy dal is.