Hova

Hova

Tegnap óta megint nem tudok aludni

Lassan, de biztosan utolérnek démonaim

Ezért szoktam mindent szép lassan feladni

Ma részeg vagyok: megnézem mi van odakinn

Otthonom még mindig csak az egy szoba

Hol a füst sűrű és nem kopogtat Jehova

Se jobbra, se balra nem húz itt a szívem

Vándor vagyok, mert haza mégse' tértem

Olykor magamra találtam pár barátban

Akik végül mind leléptek, de párban

Mert túl közel volt bennem az igazság:

Maroknyi fejes barom a világom elbasszák

Csók ha csattan ... igen ... az is csoda

Tudom, ezért nem tartozom sehova

Mert nem vagyok többé mű-költő

Betonházak, falak itt mind a bűnből nő

Így lépek ki ma is a szürke utcákra

Hol játszottam, öleltem és szerettem

C'est la vie, mindennek meg van az ára

Így boldogságom inkább tovább keresem

  Elérkezett az az időszak amikor már nem ad reményt kilépni az utcára. Mikor a reggel ugyan olyan szürke és rideg mint az este. Talán ridegebb is. Ez az első jele - na és persze a hideg ... a baromi hideg - annak, hogy egyre gyorsabban rohanunk bele a télbe.
  Én is rohanok valami felé. Nem tudom mi felé, de határozottan érzem és most először egy cseppet sem félek tőle...

Sziluett

Sziluett

Mit betakar a holnap nekem csak álmatlan létezés

Hogy távolodjak tőled száz emberöltő is kevés

Kalitkamadár hol vagy? Papír sziluetten vágyak

Nélküled magány-gondolatok négy fal közé zárnak

Az éjen át is látlak, itt vagyok, mer' féltelek

Millió sztori rólad, rólunk, elrejtem a képeket

Megpendítem a húrokat, eladom az életet

Megvettem az otthonod most veszek hozzá kék eget

Tanultam a hibákból, csak a fél szívem adtam

A másik felének köszönöm, hogy melletted maradtam

szerelmem, még mindig egy nem száz lány

Ha tehetném így napról napra ezt az utat járnám

De homályos a holnap, a tegnap meg már távoli

Mond ki , hogy bűnös vagyok, ha bűn veled álmodni

Várom a pirkadatot, tényleg semmit se kérek

csak a végén rádöbbenni, hogy tényleg szépek az évek

Nem hagytam el senkit, igen nehezen felejtek

Amíg bennem élő sejtek esküszöm, hogy megkereslek

fenn az égben, a szívben, a fényképeink lapjain,

az emlékek a fejemben - így múlik el az éjszaka 

Orromban az illatod: parfümöd a vér szaga

Az enyém meg a mámor, még mindig tőled távol

de nem messze ,kivárom a csókod lesz az "Ámor"

Mikor elég lesz a mából , itt leszek keress meg

Látod? nem felejtek, mindennek ez az ára

Én azért élek így mert nincs fizetve a számla

Talán nem is lesz, soha, de hogy miért még nem értem

Ha szorítod a mancsom, nekem az az aranyérem...

(Magány sziluettjét járva

Újra minden perc árva

Szeretném, ha itt lennél a két karomba zárva

és a végén rádöbbenünk, hogy minden perc megérte

Így már az sem érdekel, hogy mi lesz a mese vége)

  A vers első része 2013 május elején született, a többi szép lassan a következő hónapokban, majd július végére szinte magától dallá vált. Ami a dalban refrénként szerepel az a versben a vers záró, összefoglaló versszaka - ezért is lóg ki.
  Említettem már pár helyen, hogy hamarosan szeretném kiadni a második kötetem, amiben néhány dalomnak (szigorúan csak amik versnek indultak) az eredeti dalszövege is megtalálható lesz. Olvasni ér!

...És a dal

Menekülj

Menekülj

Hol a beton 

Eltemeti az azúrt

Ott acéllá edződött 

Bennem a múlt

Mit már csak 

Egy helyen éreznék

Szívig érő szerek 

Hogyan tépnek szét

Fúj a szél: 

Messze fújt igazak

Állatként látom 

Mi nem-marad

Na pakolj

Menekülj az életbe

Minden mit látsz

Már csak téveszme

...Így fojt a füst meg

Égj velem

Égj velem

Hideg szívemen láttam

Hogy kelnek útra százan

Majd vesznek el a mélyben

Ez az mit nem kértem

Tizenkilenc éve úton

Át erdőn, mezőn, bokron

Nevetésen, könnyeken

Csak enyém az Istenem

Boldogtalan bolondság

Befejezetlen boldogság

Pár szó csak a lételem

S egy kanna benzin: "égj velem"

  November 14-én (három nappal ezelőtt) volt kilencven éve, hogy az inzulin patikai forgalomba került. Ez emberek tömegei számára nyújtott reményt az addig halálos cukorbetegséggel szemben. Köztük nekem is.       Sokszor gondolom, hogy rossz korba (de véletlenül se rossz helyre!) születtem. Furcsa belegondolni, hogy ha csak egy évszázaddal előbb látom meg a napvilágot már valószínűleg nem élnék. Ennek ellenére persze gyakran én sem vigyázok eléggé magamra mint minden fiatal, de szemben velük én tudom mennyit ér egy emberélet és azt is megtapasztaltam már, hogy minek mi az ára.
  Nagyjából ezek miatt az indokok miatt született meg ez a rövidke vers is, miközben zötyögött a busz Jászkarajenőről, Lucától haza, Szolnokra.

Félelem

Félelem

(Félj velem)

Megijedsz, hiszen jól csinálod

Csak bámulsz meredten a falra

Tudod, hogy mérgez, de imádod

cigarettád fájdalmát napról-napra

Leírod egy kopottas papírlapra

Agyadnak is engeded, hogy

Megálljon és csak működjön

Hisz ész itt kevés, lassan elfogy

Hagyod, hogy félelmed üldözzön

Szíved feláll, s hangosan elköszön

Maradj odabent vagy takarodj

Már nem érdekel mit csinálsz

Csak maradj rémült, bosszankodj,

Félj a tegnaptól de vigyázz:

Figyelnek, és várják hogy hibázz

   A vers eredeti címe "Félj velem". Pár héttel ezelőtt írtam. Párhuzamban született egy másik verssel, amit még nem fejeztem be, de a napokban tervezem, hogy hozzányúlok ahhoz is. Ennek a versnek lesz a címe "Félj velem". A csavar ott van az egészben, hogy ennek a versnek is más volt az eredeti címe.

Camus

CAMUS

Nézz rá Isten. Isten?

Halálnak szolgája

Ma agyam szolgálja

Ahogy elszáll a kéményen

Hol vagy mára?

Golyóként a szívben

Ahol eldől minden

Ott. Ott lettél árva.

A lakat kulcsra zárva:

Belém mar a Közöny

Már nem látok át a ködön

Hogy minek mi az ára

Hát gyere, ülj le mellém

Ha egyszer erre jársz

Mond el nekem mit látsz

S merre húz az elmém

  Ma lenne száz éves Albert Camus, többek között a "Közöny" (a kedvenc regényem), "A bukás" és "A pestis" szerzője. Remélem őt magát, az embert is sikerült megismernem az évek alatt számtalanszor újraolvasott művei alapján. Sokat gondolkoztam mit mondanék neki, ha találkozhatnék vele. Talán csak megköszönnék valamit ... mindent.

  Számomra ő fogalmazta meg a művész emberek feladatát a mai világban: „… ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedő alanyai …" „Véget ért az üldögélő művészek kora… A művészet, önmagában nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne..."

Isten Nyugosztalja!

November

November

Hajnal óta zuhog az eső
Komor város, még komorabb elmék
Szívek teraszán ma én vagyok az első
Isten útja nálam, de inkább hazamennék.

Ma már kétszer megáztam
Mintha mégis ezt akarnák a könyvek
Figyeltem, rohantam aztán mégis megálltam
Ha esőben állsz, nem látszanak a könnyek

Egy mentő sikított el mellettem
Begörcsölt a gyomrom, talán tudja mi történt
Tegnap este gyermek, mára senki lettem
Halj meg hogy élhess és ne éltess törvényt

Hüvös novemberi szél fújt
Mire besötétedett már nem láttam tisztán
Lassan beköszönt a tél és minden ami elmúlt
Bezár a cellámba, hogy többé ne nézz rám

Fáradtabb vagyok mint kellene.
Mára minden bűnöm ágy alá hordom
Mert székemen csak démonaim átellenben
Eszembe sem jutott: ma van a születésnapom

    Szeretem az esőt. Szeretek esőben rohanni, várni a zebránál a zöldre, megállni egy eresz alatt és nézni az embereket ... esőben csókolózni. Valahogy minden sokkal őszintébb.

Ja, és ma van a születésnapom.